A hit a végső miértekre adott nem kielégítő válasz, ill. válaszok sokasága.

A tudományos gondolkodás szeret elvágólagosságot megfogalmazni atekintetben, hogy mi az amit tudunk, és mi az ami ezen körön kívül esik, tehát csak fantáziálhatunk róla, hipotéziseket állíthatunk fel, vagy még inkább helyes, ha annyit mondunk "fogalmam sincs".

Az emberi elme nem jól viseli ezt a törésszerű határt. Tudományosan nem vagyunk képben, egy bizonyos méret alatt, egy bizonyos méret felett, az időben egy pont előtt és a jövőben egy ponton túl. És még sok helyen ütközünk az ismereteink végébe, jellemzően túl bonyolult rendszereknél, melyekre nincs egyszerű(sítő) modellünk, valamint ahol tárgyszerű ismereteink hiányoznak. Ez bizonytalanságot szül.

Rendben, hogy tudom az euró-dollár árfolyamot, de, ha nem tudom se a dollár értékét, se az euróét, akkor mit számít egyáltalán az árfolyamuk? Azaz: minek foglalkozik évekig a közgazdaságtannal, amikor még az se tudom, hogy minek vagyok itt, miért élek, kellene-e valami célt elérnem, vagy mi a szösz?

A bizonytalanságot pedig nem szereti az ember. Támpontokat keres, biztos jelzőfényeket. Márpedig a tudás határain csak a nagy sötétség honol. Ezért "odarajzolunk" magunknak valamit, az is jobb, mint a semmi. Ez a hit.

Mivel mindenkinek kicsit mások a végső kérdései, mindenkinek más is a hite. A fentiekből következik, hogy olyan, hogy hitetlen, olyan ember nincs. Az esetleg lehetséges, hogy valaki soha fel sem tesz magában olyan kérdést, aminél a világ létrejötte, az ő létrejötte és célja szerepel. Azonban őneki is van hite, csak sokkal szűkebb. Az ő végső miértjei pl. szólhatnak arról, hogy öregek otthonába fog-e kerülni, vagy lesz-e, aki gondját viseli öreg korára. Esetleg élhet benne az az égető vízió, hogy a vállalata csődbe megy, és vajon ez bekövetkezik-e, ha igen, mikor. A klasszikus értelemben hitetlen ember tehát egyszerűen csak beszűkültebb annál, minthogy az isten kérdése megérintse. Neki is van hite, csak bugyutább.