Azt hihetnők, és a pszichológiéban Freudtól napjainkig általános az elképzelés, hogy ha valaki önnön erejéből változni akar (nyilván valami rossz tulajdonságában), akkor ehhez tudatosítania kell, hogy ez a tulajdonság, ill. annak hatásai számára több rossz hatással járnak, mint jóval. Azaz nem éri meg ilyennek lennie. Ha e tudatraébredés megtörténik, akkor sutty, megváltozott, hiszen minden jelen van az ön-meggyőzéshez. Ha mégse változott meg, akkor az azért van, mert nem eléggé tudatosult.
Ám a gyakorlat nem ezt mutatja. Sokszor tudja, érti, látja valaki, hogy mit gondol/tesz rosszul, mégsem változik meg, akár folytonos ellentmondásban élve magával. Vagy megváltozik, de csak időlegesen, majd visszaesik. Miért?
Gyermekkorunkban úgy kezdjük a lelki fejlődésünk, hogy tökéletesek akarunk lenni, mindenből a mások álltal sugallt ideálist elérni, olyannak tudni magunkat. Pontosabban itt a tökéletesség fogalma még nincs is meg, egyszerűen megkapjuk az útmutatót, mi jó és mi nem, mikor viselkedünk jól, mikor vagyunk rossz gyerekek.
Majdan egyre-másra tűnnek elő tulajdonságaink, amikben nem vagyunk tőkéletesek, s ezt a környezetünk folyamatosan vissza is jelzi: "pistike, te
hülye vagy a matekhoz". "Pisti, rólad nem is akarom lemásolni a matek házit, úgyis biztos hibás". Emellett persze jó tulajdonságainkról is jön egy többszörösen alátámasztott kép.
Ezen visszajelzésekből, mindből(!) alakul ki az önmagunkról alkotott kép.
A negatív tulajdonságaink ugyanúgy az énünk részét képezik, mint a jók. Ezen tulajdonságaink relációjában látjuk és értelmezzük a világot. Ha pl. matekból hülyének vagyunk kikiáltva, akkor nem fogunk vonzódni a matematikusokhoz, dilis csodabogaraknak tartjuk majd őket. Talán okostelefonra sem fogunk vágyni, mert az dilis matekos, számgépeseknek való hülyeség, nekünk majd szép és egyszerű telefon kell. Vagyis a kezdeti néhány kis személyiségjegyünkre ráépül egy teljes látásmód és szokásrendszer, egy hatalmas épület. Amikor pedig változni akarunk, s belátjuk, hogy de hiszen megy nekünk a matek, nem is nehéz, csak a tanárunk/szükőnk volt idióta, aki nem tudott magyarázni, vagy épp pikkelt ránk, akkor ott a feladat, hogy ne csak erről az egy személyiségjegyünkről kialakult képről mondjuk le, hanem az erre ráépült teljes világszemléletünk, szokásrendszerünk, mitöbb ismerőseink rendszerét is formáljuk át. Ez már egy óriási feladat.
És mégegy ok az épület merevsége mellett. Kérdezhetnénk, miért nehéz egy nagy épület 1-1 alapkövét kicserélni, esetleg csak kivenni? Mitől rideg az egész váz? Attól, hogy az ember eredendően vágyik a biztonságra, a stabilitásra. Olyannyira, hogy a rossz tulajdonságainkat is bebetonozzuk. Jobb, ha minden nap "a hülye matekosnak" gondol és nevez mindenki, minthogy kiszámíthatatlanok legyenek, s emiatt mi se tudjuk, hogy kitől mire számíthatunk. És magunkra is szeretünk, mint egy biztos valamire gondolni, mint illékony, hol ilyen, hol olyan személyiségre.
Ha pedig észrevesszük, hogy ezen stabilitási igény mindenkiben jelen van, tehát másoknak sem lesz sok kedvük könnyen megváltoztatni a véleményüket rólunk, ezzel magunban önellentmondást gerjesztve (hogyhogy tegnap még azt mondtam róla, hogy hülye, ma meg okosnak tartom?!), akkor lesz csak igazán világos a rendszer szilárdsága.
Összefoglalva tehát, a lelki változás a szükséges tudatosuláson túl két nagy akadály leküzdését igényli:
1) újragondolni minden, a változtatni akart tulajdonságunkkal bármíly kapcsolatban levő, a világhoz való viszonyunkat, új koherens rendszert kialakíva
2) átmeletileg feladni a stabilitásra és biztonságra való elemi igényünket, késznek lenni arra, hogy olyan változások történnek bennünk és a környezetünkben, melyek túlmutatnak az általunk kontrollált kereteken.

Az a csoda, ha valaki képes változni!